Velinar Világa

2017.okt.04.
Írta: J.J. Rahlen Szólj hozzá!

Velinar - Az Acél Hajnala - Nagyapó 1#

Sötétség és zavar, káosz körös-körül. Majd hirtelen homályos fény gyúl a messzeségben s szép lassan minden kitisztul. 

Fényesen süt a nap, habár már narancsba öltöztek a fák. Habár az őszi hideg már csípőssé tette a levegőt, a fényesen izzó napkorong még küzd, hogy a nyár utolsó pillanataiban is melegséggel töltse meg a tájat. A szellő lassan suhogtatja meg a fák leveleit, melyek így jellegzetes hangjukkal töltik meg az erdőt.

 Virgonc kisgyerek szalad végig a fák között, vígan, vidáman fut a hangosan ropogó avarban. Hamar eléri úti célját, egy kicsike kis házikót a fák oltalma alatt, melyből sűrű füst száll fel, a kéményen keresztül.  Az apró faházikót már ellepte  a falevelek hatalmas áradata, szinte beleolvadt az erdőbe. Mintha csak egy óriási szundikáló sündisznó lett volna. Apró ablakai kicsiny szemekként meredtek a fiúra, ajtaja hívogatóan szólongatta a gyermeket. Hirtelen óriási alak préselte ki magát az aprónak tűnő kijáraton. Szőrme kabátja hozzásimult az ajtó félfájához, úgy jött ki mint óriási medve a szűk barlangjából.  Hosszú ősz szakálla teljesen eltakarta fél arcát és mellkasát. Mint óriási mohatakaró úgy csüngött le álláról a szőrzet. Ősz haja hosszan hullott alá fejéről. Óriási kucsma fedte ősz kobakját . Szemei kerekek és vidámak voltak.  Arcát ellepték a ráncok, s mutatták, jelentős kor áll már mögötte. Jobb kezében séta botra támaszkodva tipegett ki a kuckóból, ám mégis jó erőben volt. Nem tűnt gyengének. Nagyon is nagydarab és jó erőben lévő ember volt, aki életerőtől duzzadt.

 - Na, csak megjöttél gyermekem. Már attól féltem lekésed az ebédet! - mondta érdesen, ám kedvesen rezgő hangon az idős nagy szakállú ember.

 - Éppen egy csapatnyi vaddisznót figyeltem. Képzeld kicsik is voltak velük! - válaszolt gyermeki csodálattal az apró csöppség.

- De ugye nem zavartad meg őket?- vett fel szigorúbb hangnemet az apóka. Majd amilyen gyorsan dühös lett olyan gyorsan el is párolgott belőle, s vett fel komikusabb hangnemet. - Tudod, hogy azt nem kedvelik. Udvariatlanságnak tartották volna. - mosolygott kedvesen az öreg. 

- Nem zavartam meg őket, csak kíváncsi voltam mit jelenthetnek a röfögéseik.

- Na és megfejtettél valamit belőle? 

- Hát szerintem a makkokról lehetett szó, meg a gombákról. Akárhányszor követtem őket, mindig élelmet kerestek. 

Hirtelen elnevette magát az öreg a választ meghallván, majd a gyermekre nézett.

  - Lehet fiam, lehet, de ha már az ételről van szó. Ideje megebédelnünk Alex. -S azzal kézen fogva be sétáltak a kunyhóba.

Hirtelen, megint minden a homályba veszett. Sötétségben kongó harangok zúgása hallatszott. Majd amilyen gyorsan elnyelte a káosz, olyan gyorsan csendesedett el minden. Végül nagy nehezen Xander kinyitotta a szemét. 

Folyt. Köv... J.J. Rahlen

Velinar - Az Acél Hajnala - 3#

Fogalma sem volt, hogy vajon miért lohol a nyomában a fiú, de gondolta kideríti, hogy meddig hajlandó követni a suhanc. Nem sokkal később kísérteties köd szállott alá a városra, s igen megnehezítette a tájékozódást a szűk utcákban. Éjjelenként a piszkos negyed önmagában is ijesztőnek tűnt, ám most a köddel együtt egyenesen hátborzongató volt. Még a legbátrabb férfiak szívébe is félelem költözött, amikor a magányos sikátorokat járva a sötét, sűrű ködben, az ismeretlenben, csupán néhány vérfagyasztó, furcsa zajt hallottak, és az egyetlen amit láttak azok az elnyúló árnyak tánca a rozoga viskók oldalán. A lakosok nagy része már alkonyatkor bezárkózott omladozó bérházaikba, tartva az éj sötétjétől. Persze nem vérszívóktól vagy egyébmesebeli lényektől – amelyekkel a gyermekeket szokták ijesztgetni –, hanem a kellemetlenebb alakoktól kik ekkor bújnak elő és állnak lesben, prédára várva, újdonsült vadászmezejükön.

Hőseink még alig koptatták a nyirkos utca köveit, mikor a még mindig névtelen férfi megtántorodott. Ashen ez idáig nem tudta megszólítani, ám,hogy ez a félelem miatt volt-e még maga sem tudta. Sőt abban sem volt biztos, hogy egyáltalán miért is követi, nem is olyan régi megmentőjét.

  – Vajon miért állt meg? Talán észrevett? – gondolkozott tolvajunk.

     Ám nem sokkal később fény derült az okra, és minden miértre. Öt bandita is a ködben rejtőzött, s a rosszabbik fajtából. A tisztes ember már az ilyenek látványától is szörnyet hal, de legalábbis kirohan a világból. Miután közelebb ment még jobban szemügyre vehette az eseményeket. Szerencsére, ha másban nem is de a rejtőzésben nagyon jó volt. Sőt, hihetetlenül nagy tapasztalata volt benne, hogy az emberek átnézzenek rajta. Na meg persze a rendkívül sűrű köd sem ártott. Jobban szemügyre véve a haramiákat, így közelebbről megnézve még irtózatosabbak voltak. Volt köztük éppúgy erős nagydarab mint fürge sovány. Fegyvereik nem voltak éppen kifinomultak. A legtöbb inkább volt ijesztő mintsem hatékony. Végül is ez volt a tolvajok taktikája. Úgy ráijeszteni a kiszemelt áldozatra, hogy esze ágában se legyen ellenkezni vagy elmenekülni. Ilyen volt például a szögekkel kivert bunkósbot. Még elképzelni is rossz, hogy miféle roncsolásra képes az az emberi testtel! Na még ha egy nagy benga állat kezében látja meg azt valaki, mint itteni útonállónkéban. Éppen ezért Ashen csak figyelt és várt. A bekerített férfin azonban egyáltalán nem látszott semmiféle félelem. Inkább csak feszültnek tűnt.

 –Előbb a városi őrök, most meg ezek. Talán jobb lett volna ha fel sem kelek ma. –gondolta magában, majd elméje már csak az elkövetkezendő harcra fókuszált.

Magában el is kezdte felmérni az esélyeit: –Valószínűleg a nagydarab fog támadni először. Elég masszívnak tűnik, de minél nagyobb valaki, annál nagyobbat tud esni. Egy jól irányzott ütés a gyenge bokájára és már dől is kártyavár. A gyors fickók nyilván egyszerre akarnak majd lerohanni. Nekem is fürgének kell lennem. Pontos, erős, masszív csapások. Hárítás és riposzt. Lefegyverzés és vágás. Az egyetlen előnyük a túlerő, fegyvereknek hívni a botjaikat rossz vicc, valószínű a gyenge harci tapasztalat, vagy annak teljes hiánya. Gyerekjáték lesz. Aztán meg takaríthatok magam után. 

Elmélkedését az egyik útonálló zavarta meg.

 –Ha egyben akarsz tovább menni, vámot kell fizetned. – mondta vigyorgó pofával a disznó képű dagadék

 – És ha nem tudok fizetni? – kérdezte magabiztosan a férfi.

 – Elfogadunk bármit. Elég szép kardod van. – válaszolt az egyik nyúlánk gazember

    Ezzel a beszólással csak még inkább magabiztosabbá tették a közrefogott „áldozatot". A nála levő szinte már hüvelyébe rozsdásodó kardot szép darabnak nevezni, enyhén szólva is túlzás volt, és csak megerősítette a feltételezést, hogy ezeknek a banditáknak semmi fogalmuk sincs az igazi minőségi pengékről. Nem valószínű, hogy a fosztogatáson kívül, gyakran forgattak volna fegyvert. Persze odaadhatta volna kardot nekik, de semmi nem garantálta, hogy el is engedik őt utána, és különben is ilyen pondrók előtt alázkodjon meg amikor semmi esélyük?

 

 – Vedd el ha tudod. – jelentette ki az eddig könnyű prédának tűnő férfi.

Ezen a kijelentésen a banditáknál csak az árnyékban meghúzódó fiú lepődött meg jobban. Majd utána eszébe jutott a kocsmában történt eset.

 –Ne légy idióta. – Jelentette ki bizonytalan hangon a dagadék, bízva abban, hogy harc nélkül megszerezhetik a zsákmányt.

Ezúttal nem érkezett válasz a férfitól, csupán rezzenéstelen arca jelezte, hogy nem szándékozik előbbi kijelentésén változtatni. Már lassan nyúlt is kardjának markolatához amikor hirtelen az eddig lapuló fiú berohant a kisebb tömegbe, és felmutatta már jól ismert medálját.

Közületek való vagyok. Ő pedig velem van! – Ordította torka szakadtából a hirtelen megjelent kölyök.

A banditák, de még a férfi is csak pislogtak, annyira meglepte őket a dolog. A kirohanást pedig annak köszönhetjük, hogy a fiú észrevette az egyik izgága alak kikandikáló nyakláncát melyen ott volt a már jól ismert rúna jel. Gyorsan kapcsolt, és már mutatta is fel sajátját.

Mi van? – Vágott értetlen képet az egyik gazfickó, akin látszott, hogy az információ nem éppen expressz sebességgel ér el az agyába.

Céh tag vagyok, és ő velem van. – Próbálta meggyőzni őket Ashen.

 

A behemót, aki látszólag eme kis banda vezére volt, éppen beszédre nyitotta volna sárga fogaktól hemzsegő száját, ám a közrefogott idegen megelőzte őt.

–  Figyelj kölyök, könnyeket csal a szemembe a kis magánakciód, de nincs szükségem arra, hogy megments.

Szegény fiú olyannyira megilletődött, hogy hirtelen azt sem tudta mit mondjon.

 –A helyzet már korántsem ilyen egyszerű barátocskám. A legszívesebben itt ütnélek agyon ezzel a vakarccsal együtt, de a jel kötelez. – Mondta kellemetlen hangon a nagy hasú alak. - Most mégis mi a fenét csináljak veletek?

 –Nekem édes mindegy, hogy te mit csinálsz, de én most megyek. –Ezzel a fickó középen megindult a szemközt levő sikátor felé, ám ketten máris elébe álltak.

 –Csak ne olyan gyorsan barátom! – Mondta tenyérbemászó hangon a bandavezér. - Ha te is céh tag lennél nem lenne semmi gond. De így...

 –Vigyük el a főnökhöz? – Kérdezte az eddig hallgatag nyúlánk haramia.

 –Egy kívülállót? Megőrültél? – förmedt rá a kopasz sárga fogú

 –Van jobb ötleted?

Miközben az útonállók vitatkoztak, meg is feledkeztek az eddig célpontnak tekintett idegenről. Egy szempillantás alatt végezhetett volna velük, vagy elmenekülhetett volna, de ekkor érdekes gondolat ötlött az eszébe.

– Belépést nyerni a róka lyukba? Érdekes... – S ezen lehetőséget latolgatva inkább hallgatott tétlenül tovább, s játszotta a csöndes megfigyelő szerepét.

Ashen viszont már korántsem volt ennyire nyugodt. Elméjét leginkább az kötötte le, hogy mi fog ezután történni.

–Vajon jó ötlet volt ez az egész? – elmélkedett kételyekkel telve.

Amikor pedig a nagyfőnök került szóba hirtelen még nagyobb félelem fogta el. Elvileg ő most itt sem lehetne. Bele sem mert gondolni, hogy milyen büntetést kaphat ezért.

 –Jól van vigyük őket, a rossebbit is! - tört ki ingerülten a leizzadt hájas.

S azzal minden akadály nélkül indultak el a sűrű ködben. A piszkos negyed ez időtájt még elhagyatottabb és rémisztőbb volt mint egyébként. A csend és a hideg szinte csontig hatoló volt. Az utcákat csak néhány gyengén izzó bűzös fáklya világította meg. A sikátorokban terjengő szagról már nem is beszélve. A fiú furcsállotta is, hogy az idegen akit eddig semmire sem lehetett rávenni, most önként és dalolva ilyen könnyedén tartott a fickókkal. 

 –Hacsak – gondolkozott el a fiú – nem ez a célja? De ugyan ki akarna bemenni az oroszlán barlangjába önként? És legfőképpen miért?

Miközben gondolkodott, a férfira pillantott újra és újra. Egészen addig míg amaz visszanézett rá. Bátorságát összeszedvén a fiú ismét megszólította.

 –Még mindig nem árulod el a neved?

 –Te soha nem adod fel? Egyébként is mit akarsz tőlem kölyök. Követsz és a nevemet akarod minden áron. Csak azt ne mondd, hogy randira akarsz hívni.

–Dehogyis! Isten ments! 

– Szóval nem vagyok elég jó neked? – mondta a férfi s el nevette magát még ha csak visszafogottan is. Először mióta találkoztak. –  Ne aggódj! A fehérnép valahogy jobban bejön mint a fiatal fiúk.

– Nos ez megnyugtató. – Mosolyodott el a fiú is.  –Igazából nem is tudom miért követtelek. Azt reméltem esetleg tudsz segíteni. Nem mintha most már számítana. – Hajtotta le a fejét a fiú és ballagott egyhangúan.

Mentek még néhány lépést mikor a szomorú csendet egy meglepő válasz zavarta meg.

 –Alexander – szólt az immár névvel illethető idegen.

 –Rendben... Alex. – Nyugtázta a fiú ám nem várt eredmény járt érte.

 – Ne hívj így! Ezt utálom! Nevezz inkább Xander-nek, ha már mindenképp muszáj.

 – Ahogy akarod. - helyeselte a kölyök.

A haramiák látszólag nem nagyon foglalkoztak vele, hogy a két „vendég" miről diskurál. Már annak is örültek, hogy nem ütköztek még egyetlen őrbe sem. Xander számára túlságosan is feltűnő volt ez a nyugodtság. Valószínűnek tartotta, hogy tisztában vannak az őrjáratok útvonalaival és azok időpontjaival. Elkellet ismernie, hogy bárki áll a céh legtetején, nem olyan idióta mint itt ezek.

 –Na és mégis miben kellett volna segítenem? – Kérdezte a már megszokott monoton hangján „rabtársát".

 –Igazság szerint nekem nem is szabadna itt lennem. A folyón túli városba osztottak be, mint egyszerű zsebmetszőt, és mint ilyen a ranglétra legalján levő, nem jár az a jutalom, hogy meglátogathassam a családomat. Ahhoz bizonyítani kell és feljebb jutni. De én ezt így nem bírtam ki. Gondoltam ha titokban gyorsan cselekszem csak egy kis pillantást vetek rájuk, hogy jól vannak-e. Abból talán nem lehet baj, és utána gyorsan visszatérek. De aztán jöttek az őrök.

–Badarság volt nappal idejönnöd egy hírhedt rúnával a nyakadban.

–Most már tudom. Gondoltam, talán te tudsz valami megoldást, elég talpra esett fickónak tűntél.

–Mégis mit kellett volna tennem? Vigyelek a karomban a bejárati ajtódig majd vissza a városodba? Esetleg a lopásban ne segítsek? – Mondta szemrehányóan Xander, majd egy kisebb szünet után folytatta. –Egyszerű kölyök. Legyél gyors és észrevétlen. Vagy mondj le a családodról egy jó ideig. Amúgy hol laknak?

–A piac negyedben.

–De hát az egy egész jó környék. Akkor hogy a fenébe kerültél te a tol..... – mondandóját sajnos már nem tudta befejezni a férfi, mert hirtelen erős fájdalmat érzett fején, majd elsötétült a világ melyet egy hangos koppanás előzött meg. Hősünk mint egy krumplis zsák rogyott össze a piszkos, saras mellékutcában.

Folyt. köv... J.J. Rahlen

Velinar - Az Acél Hajnala - 2#

Nem tudni, hogy ki lepődött meg jobban. A bent ülő nézőközönség,vagy a hirtelen beesett szerencsétlen fiú. Ám az biztos volt, hogy bármi is a dolga azt sietősen akarta elvégezni.  A pultnál ülő férfi, csak sebes pillantásokat vetett az idegenre. Fiatal volt, de meggyötört. Vékony és gyenge alkatú. Ruházatát szinte teljesen eltakarta sötét,piszkos köpenye, melynek csuklyája majdnem egészen elfedte annak megviselt arcát. Álcája alatt –még ha csak egy pillanatra is –  megcsillant apró tőrének markolata.  

– Le se tagadhatná, hogy törvényen kívüli. – Állapította meg végignézve a fiún. – Valószínűleg csak egy piti zsebtolvaj. – Majd azzal a flegmasággal  amivel eddig is, tovább kortyolgatta italát, folytatva belemélyedését korsója rejtelmeibe. 

Miután a jövevény összeszedte minden bátorságát, kapkodva, ám mégis bizonytalanul lépett oda a kocsmároshoz, és kérések hadával záporozta meg a testes, bajszos urat.

 – El kell bújnom! Gyorsan, mielőtt ide érnek! Bármelyik pillanatban utolérhetnek! – Hadarta el mondandóját a kétségbe esett fiú.

– Te meg mégis mi az istennyiláról beszélsz?! – Kérdezte tágra nyílt szemekkel, a felháborodott fogadós.

– Ó, igen. Tessék a pecsét! – Magyarázta miközben elővette az eddig láthatatlanul nyakában függő amulettet.

– Az istenekre! Nem tudom mit akarsz kölyök de hordd el magad innen! Nem akarok semmi gondot a céhvel! – Üvöltötte vérben forgó szemekkel a feldúlt csapos.

       Nem is csoda, hogy ennyire feldühítette a fiú nyakéke, elvégre a medálon a tolvajok céhének hírhedt jele állt, ami nem más volt mint az ősi rúnanyelvből az a szimbólum, amellyel anno a bűnösöket bélyegezték meg. A jelölést természetesen ma már nem alkalmazták, ám a haramiák örömmel vették át, és használták pontosan annak nagy ismertsége miatt. A tintás kuncsaftok akiknek eddig be nem állt a szájuk, most sokkal jobban el voltak foglalva korsójuk tartalmával mintsem a szerencsétlen gyerekkel. Az idegen pedig a pultnál eddig csak egy két gyors pillantást vetett a mellette zajló eseményekre.

- Szerencsétlen kölyök. – gondolta magában, majd folytatta kupája kiürítését.

      A legény balszerencséjére a pletykák tévedtek a fogadóval kapcsolatban és egyáltalán semmilyen összeköttetésben sem állt a bűnszervezettel, leszámítva persze a nevét. Mivel nem céhe megbízásából volt jelen a városban, információ híján csak eme szóbeszédre támaszkodhatott, ami pedig súlyos meggondolatlanság volt a részéről, és remek lecke a fiú számára. Sose menj sehova felkészületlenül! A csalódott zsebmetsző miután ráeszmélt, hogy itt nem lel menedékre megindult kifele, ám elhagynia már nem sikerült a kocsmát. Hirtelen három alak jelent meg az épület bejáratában. Szinte még át sem lépték a küszöböt, amikor meglátták üldözött szökevényüket.

–Hé fiúk! Mondtam én, hogy megéri betérni egy körre! – Viccelődött társaival a nem túl barátságos képű katona.

 A városi őrök ugyanis már épp feladták a keresést, s inkább döntöttek úgy, hogy kellemesebben múlatják el a nap hátralevő részét. Sajnos a tolvaj pechére – és persze az őrök szerencséjére – pont abba az ivóba mentek ahol a keresett személy volt.

–Ez ma nem a te napod kölyök. – Szólt unott, monoton hangon a pultnál iszogató férfi. – Adj még egy kört! – kiáltotta a csaposnak aki viszont szoborrá dermedve várt és nem nagyon volt olyan állapotban, hogy bárkit is kiszolgáljon. Válasz híján inkább önállósította magát s fogta a már előkészített üveget amivel aztán csurig töltötte üresen kongó korsóját!

–Egyszerűbb ha bevisszük mindet. – mondta az őrök kapitánya mi közben gúnyos vigyor jelent meg arcán. Társai követték példáját. – Mindenki maradjon a helyén!

      Ami pedig ez után következett az tiszta komédia volt. Az egyik őr szerencsétlen fiút próbálta éppen bilincsbe verni, a másik a fogadós nyafogását hallgatta aki már majdnem elsírta magát, olyan kín keservesen próbálta menteni saját irháját. A harmadik katonát pedig az illuminált állapotban levő vendégek foglalták le. Nem arról volt szó, hogy ellenkeztek volna – aligha lettek volna képesek rá – hanem az is nehézséget okozott nekik, hogy egyáltalán lábra álljanak. Miután nagy nehezen lecsillapodtak a kedélyek mindenki készen állt már az útra, kivéve egy valakit. 

–Hé te ott a pultnál! Mozdulj! – Szólította fel szigorú, határozott hangon a kapitány

 A férfi még csak nem is fordult hátra és csak úgy hanyag módon vetette oda válaszát: 

–Tudtommal nem csináltam semmit. Ezért engedelmetekkel visszautasítanám, hihetetlenül megtisztelő meghívásotokat. Nem is beszélve arról, hogy dolgom van még itt, körülbelül úgy két liternyi. – S nemes egyszerűséggel meg húzta korsóját.

A katonák nem tudták eldönteni, hogy röhögjenek vagy üvöltsenek a szerencsétlenre.

– Azt mondtam te is jössz! Ez az egyik lehetőség, a másik, hogy nem kell velünk jönnöd de szomjas sem leszel többet, azt garantálom.

 A férfi nem felelt, még csak egyetlen arc izma sem rebbent. Még egy süketet is egyszerűbb lett volna, indulásra szólítani. A katona először felháborodott arcot vágott, ami aztán ismét gúnyos mosolyba torzult át.

– Fiúk, tudom én, hogy néha milyen nehéz a szegény városi őr munkája – mondta színpadiasan, aki tisztában volt vele, hogy csupán társainak játszik – de hát mit lehet tenni, ha az ember végzi a munkáját majd egyszer csak minden ok nélkül mint egy fél őrült rontanak neki. Természetes, hogy megvédi magát. – mesélte miközben kezével jelzett egyik társának és az idegenre mutatott a terem végében. – Elvégre, nem én kerestem a balhét.

       A parancsot kapó katona, szinte meg sem várta míg befejeződik az előadás s már rántotta is elő éles tőrét, akcióra készen. Odasétált lassan az iszogató „barátunkhoz" és ezután már csak a húsba mélyedő éles penge hangját lehetett hallani. A következő pillanatban a padlóra zuhant test puffanásának kellemetlen zaja volt ami megtörte a néma csendet. Mindenki a teremben meglepődve nézett maga elé, ugyanis a katona volt az, kinek holtteste elterült a földön. Az idegen olyan gyorsan ragadta meg a mögötte levő fickó kezét – és csavart rajta egy óriásit – ,hogy még pislogni sem volt ideje. Miután gyorsan lefegyverezte meg illetődött támadóját, azonnal bevitte a gyilkos csapást a szerencsétlen nyakába. Így nem csak a páncélt kerülte ki, de egyben a halálsikoly is elmaradt, ami további őrök figyelmét hívhatta volna fel. Az egyetlen dolog, ami kiszaladt az áldozat torkán az csupán saját bugyborékoló vére volt. A másik kettő kellemetlen alak még fel sem eszmélt, mikor egyikőjüket telibe trafálta az előbb elkobzott tőr. A találat nagyon pontos volt, a szeme közt érte a szerencsétlent. Az utolsó állva maradt pacák, még habozott, hogy mit is kéne tennie, ám eszébe ötlött, hogy ha most megfutamodik, azért így is úgy is bitó jár. Bátorságot merítve abból, hogy ellenfele jelenleg fegyvertelen volt, neki rontott a férfinak a pultnál. Amaz előhúzhatta volna kardját, de még erre sem volt szükség. Egy gyors és elegáns mozdulattal megfogta kopasz barátunk fejét és akkorát lendített rajta a faasztalba, hogy végül több foga maradt ott mint a szájában. Az óriási puffanást csupán az arc csontjának undorító reccsenése kísérte, majd a dagadt fickó eldőlt. A harc nem tartott sokáig. Mindenki feszülten figyelte a győztest aki miután meggyőződött róla, hogy nincs több ellenfele vissza is ült inni. Ám sokáig nem élvezhette korsója tartalmát, mert szinte azonnal lerohanta a csapos.

–Az istenekre most mi lesz velem!? Ha ez a városi őrség tudomására jut... 

–Majd azt mondod nekik, hogy a tolvajok céhe volt. – Szakította meg a pultnál ülő emberünk miközben, pimasz mosoly kerekedett az arcára.

–Nagyon vicces, de most inkább segíts el tüntetni a hullákat, ha már egyszer miattad vannak itt!

–Na de persze azt se felejtsd el, hogy TE is miattam vagy még itt!

–A pultos még ha kelletlenül is de elismerte ennek igazságát, majd utána rögtön a még mindig térdelő fiúhoz szólt.

–  Akkor te, hé kölyök! – szólt a kocsmáros zaklatott hangon.

– Mi? Hogy én? – Kérdezte szegény gyerek aki még mindig nem volt magánál.

     A részegek mintha misem történt volna folytatták tovább a filozofálgatásaikat. Nem mintha szükség lett volna a segítségükre, a hely amúgy is szörnyű állapotban volt,amelyet éppen hogy csak a pókháló tartott össze. A vérfoltok voltaképpen még fel is dobták az amúgy eléggé unalmas, egyszínű, lehangoló helyet. Az összetört berendezés pedig egyáltalán nem lógott ki a sorból, ha úgy hagyták volna sem tűnt volna fel senkinek sem. A hullák persze még a város eme rossz hírű részén is elég feltűnőek voltak, kiváltképp, hogy a király emberei ellen történt a merénylet – még ha eme példányok a ranglétra pöcegödrének szintjén helyezkedtek is el. Mivel a hely szinte alig rendelkezett visszatérő vendégkörrel így a lebukásveszélye is elég kicsi volt. A kocsmáros most az egyszer hálát adott a gyenge forgalomért. Miután végeztek a kupi feltakarításával azon nyomban mindenki a saját dolgára ment.

–Ashen vagyok. – mutatkozott be a fiatal, idősebb megmentőjének.

–Jó neked. – Majd fittyet hányva az etikettnek, névtelen hősünk megindult kifelé.

Megkérdezhetem mi a te neved? – kérdezte félénken a még mindig reszkető fiú.

–Mit számít az neked? Menj a dolgodra, mielőtt még több őrt zúdítasz a nyakamba! – fejezte be mondandóját majd azzal a lendülettel már lépett is ki az ajtón. 

 A titokzatos férfi el is hagyta a koszfészket, majd el fordult balra és alig ment néhány métert, a piszkos macska köves úton, mikor észrevette, hogy valaki követi. A lemaradt rejtélyes utazótárs pedig nem más volt mint a nem rég bemutatkozott Ashen nevű kölyök.

Folyt. köv... J.J. Rahlen

Velinar - Az Acél Hajnala - 1#

Borongós idő volt aznap a fővárosban. Velinar – mely a kontinens nevét viselte, jelezvén,hogy mekkora jelentőséggel bír – számára csupán egy átlagos nap volt. A hideg és lucsok együtt járt a hétköznapokkal. Mint ilyen napon, a legtöbben komfortosnak kicsit sem mondható kuckójukban próbálták átvészelni, a nehéz napot követő, késő délutánokat. Viszonylag csend volt és béke. Az egyetlen jó dolog, amelyért az ember azokban az időkben hálát adhatott. A nyugalmat mindössze csak néhány, kivénhedt hátas patájának dobogása zavarta meg néha-néha. Illetve a környéken levő fogadók törzsvendégeinek, kellemesnek csöppet sem mondható zsivaja. Ez egyben jelezte is, hogy a leginkább jövedelmező üzletág a fogadósoké. Habár a piszkos negyedben lévők inkább voltak kocsmák, mintsem jó hírű vendéglők. Ezek közül is a legócskább és legrosszabb hírű a Tolvaj Kanca fogadó. Mókás neve volt az egyetlen dolog, ami miatt egyáltalán megemlítették az emberek, na meg persze a pletyka, miszerint maga a Tolvajok Céhe futtatja a helyet. Való igaz, vendégekben nem nagyon bővelkedett, de még ebben a lebujban is akadt néhány alak, akinek nem volt jobb dolga, minthogy benn ázzon el ahelyett, hogy kinn tenné meg ugyanezt. A hely a legszegényebb városrészen feküdt, melyben még a legalapvetőbb újításokat sem vezették be, nem úgy mint a város többi részén. Ilyen volt a fáklyák lecserélése gázlámpákra, még akkor is, ha egy részük a régi korból rájuk maradt elbűvölt darabok egyike volt, melyet az akkori - még a köz javát szolgáló - varázslók bűvöltek meg rendszeresen. Azaz soha sem aludtak ki, de hát a korral haladni kell.

Csak néhányan voltak benn a csárdában, nem számítva a fogadós urat. Egy két részeg kik már meg itták a maguk javát, és hihetetlen okosnak gondolt – ám a való életben hihetetlenül ostoba párbeszédekkel, szinte már„filozófiai" meglátásokkal múlatták az időt. Illetve volt még egy férfi, aki a pultnál ült. Viszonylag magas termetű,rövid, barna hajú volt, kinn már kezdtek mutatkozni az öregedés enyhe jelei. Talán úgy 35-40 év közötti lehetett a harcos. Ó igen! Ha jobban szemügyre vettük a kuncsaftot, látszott rajta katonai vagy zsoldosi múltja. Kidolgozott felső teste, mely – habár már hanyatlásnak indult a sok kocsmai túra után – még mindig figyelmeztetően hatott. Ruházata nem különbözött a többi közemberétől, csupán szarvasbőr inge és hüvelyében pihenő kardja keltett feltűnést a helyiekben. Semmi több. Akár haramiának is nézhették az emberek, de neki jobb is volt így. Legalább csak az pazarolta idejét megszólításával, akinek ténylegesen dolga volt vele. Vagy túl részeg volt...

-Adj még egyet! - szólt komor de határozott hangon a kocsmárosnak.

A pult mögött álló bármiféle válasz nélkül öntötte ki italát az idegennek, ki habár már törzsvendégnek számított errefelé, még mindig alig ismerték. Közben a férfi az „okosok" beszélgetését hallgatta. 

- Miért esik mostanában állandóan ez a rohadt eső?! - jelentette ki borgőzös barátunk

- Siratnak az istenek! Van is rá okuk elég ami... - akarta volna befejezni mondandóját ám a harmadik spicces alak megszakította gondolatmenetét.

- Siratnak a francokat! Inkább lehugyoznak minket! - fejezte be eme költői mondandóját a harmadik pityókás

Főhősünk arcán enyhe mosoly jelent meg, ami azonban nem tartott sokáig. Ugyanis hirtelen egy alak vágódott be az ajtón ijedt, ázott képpel. Úgy tűnt, valaki üldözi...

Folyt. köv... J.J. Rahlen

Velinar - Az Acél Hajnala - 0# A Szerző üzenete

Üdvözlök minden olvasót, ki érdeklődik eme művem iránt! Ebben a rövid kis bevezetőben csak annyit szeretnék elmondani, hogy törekszem és próbálok egyedi írást közzétenni! Remélem ez sikerül habár a mai világban elég nehéz dolog ez, így szinte biztos, hogy lesz ami sablonosnak hat, vagy éppen valami hasonlót is láthattál/olvashattál máshol! Ha így van előre is elnézést kérek! Mindig is próbáltam egyedi munkát véghez vinni, nem a tömeggel menni hanem épp ellenkezőleg! Ez általában dicséretes de volt, hogy épp emiatt néztek furán rám. 

Üdvözöllek hát Velinar világában mely remélhetőleg elnyeri a tetszésed!

Kellemes olvasást!

J. J. Rahlen

Üdvözöllek az oldalon!

Üdvözlök mindenkit a blogon! 

Nos nem akarom sokáig húzni a bejegyzést, nyilván semmi extra nincs egy újabb blogban melyen valaki saját történeteit akarja ki rakni. Annyiban más, hogy leginkább az általam kitalált világban játszódó történetek fognak megjelenni, melyek remélhetőleg majd aztán kitesznek minimum egy regényt. Szóval üdvözlök mindenkit Velinar világában és kellemes olvasást kívánok az olvasóknak! :) (ha ide téved valaki... :D ) 

J.J. Rahlen

 

 

süti beállítások módosítása