Borongós idő volt aznap a fővárosban. Velinar – mely a kontinens nevét viselte, jelezvén,hogy mekkora jelentőséggel bír – számára csupán egy átlagos nap volt. A hideg és lucsok együtt járt a hétköznapokkal. Mint ilyen napon, a legtöbben komfortosnak kicsit sem mondható kuckójukban próbálták átvészelni, a nehéz napot követő, késő délutánokat. Viszonylag csend volt és béke. Az egyetlen jó dolog, amelyért az ember azokban az időkben hálát adhatott. A nyugalmat mindössze csak néhány, kivénhedt hátas patájának dobogása zavarta meg néha-néha. Illetve a környéken levő fogadók törzsvendégeinek, kellemesnek csöppet sem mondható zsivaja. Ez egyben jelezte is, hogy a leginkább jövedelmező üzletág a fogadósoké. Habár a piszkos negyedben lévők inkább voltak kocsmák, mintsem jó hírű vendéglők. Ezek közül is a legócskább és legrosszabb hírű a Tolvaj Kanca fogadó. Mókás neve volt az egyetlen dolog, ami miatt egyáltalán megemlítették az emberek, na meg persze a pletyka, miszerint maga a Tolvajok Céhe futtatja a helyet. Való igaz, vendégekben nem nagyon bővelkedett, de még ebben a lebujban is akadt néhány alak, akinek nem volt jobb dolga, minthogy benn ázzon el ahelyett, hogy kinn tenné meg ugyanezt. A hely a legszegényebb városrészen feküdt, melyben még a legalapvetőbb újításokat sem vezették be, nem úgy mint a város többi részén. Ilyen volt a fáklyák lecserélése gázlámpákra, még akkor is, ha egy részük a régi korból rájuk maradt elbűvölt darabok egyike volt, melyet az akkori - még a köz javát szolgáló - varázslók bűvöltek meg rendszeresen. Azaz soha sem aludtak ki, de hát a korral haladni kell.

Csak néhányan voltak benn a csárdában, nem számítva a fogadós urat. Egy két részeg kik már meg itták a maguk javát, és hihetetlen okosnak gondolt – ám a való életben hihetetlenül ostoba párbeszédekkel, szinte már„filozófiai" meglátásokkal múlatták az időt. Illetve volt még egy férfi, aki a pultnál ült. Viszonylag magas termetű,rövid, barna hajú volt, kinn már kezdtek mutatkozni az öregedés enyhe jelei. Talán úgy 35-40 év közötti lehetett a harcos. Ó igen! Ha jobban szemügyre vettük a kuncsaftot, látszott rajta katonai vagy zsoldosi múltja. Kidolgozott felső teste, mely – habár már hanyatlásnak indult a sok kocsmai túra után – még mindig figyelmeztetően hatott. Ruházata nem különbözött a többi közemberétől, csupán szarvasbőr inge és hüvelyében pihenő kardja keltett feltűnést a helyiekben. Semmi több. Akár haramiának is nézhették az emberek, de neki jobb is volt így. Legalább csak az pazarolta idejét megszólításával, akinek ténylegesen dolga volt vele. Vagy túl részeg volt...

-Adj még egyet! - szólt komor de határozott hangon a kocsmárosnak.

A pult mögött álló bármiféle válasz nélkül öntötte ki italát az idegennek, ki habár már törzsvendégnek számított errefelé, még mindig alig ismerték. Közben a férfi az „okosok" beszélgetését hallgatta. 

- Miért esik mostanában állandóan ez a rohadt eső?! - jelentette ki borgőzös barátunk

- Siratnak az istenek! Van is rá okuk elég ami... - akarta volna befejezni mondandóját ám a harmadik spicces alak megszakította gondolatmenetét.

- Siratnak a francokat! Inkább lehugyoznak minket! - fejezte be eme költői mondandóját a harmadik pityókás

Főhősünk arcán enyhe mosoly jelent meg, ami azonban nem tartott sokáig. Ugyanis hirtelen egy alak vágódott be az ajtón ijedt, ázott képpel. Úgy tűnt, valaki üldözi...

Folyt. köv... J.J. Rahlen