Sötétség és zavar, káosz körös-körül. Majd hirtelen homályos fény gyúl a messzeségben s szép lassan minden kitisztul. 

Fényesen süt a nap, habár már narancsba öltöztek a fák. Habár az őszi hideg már csípőssé tette a levegőt, a fényesen izzó napkorong még küzd, hogy a nyár utolsó pillanataiban is melegséggel töltse meg a tájat. A szellő lassan suhogtatja meg a fák leveleit, melyek így jellegzetes hangjukkal töltik meg az erdőt.

 Virgonc kisgyerek szalad végig a fák között, vígan, vidáman fut a hangosan ropogó avarban. Hamar eléri úti célját, egy kicsike kis házikót a fák oltalma alatt, melyből sűrű füst száll fel, a kéményen keresztül.  Az apró faházikót már ellepte  a falevelek hatalmas áradata, szinte beleolvadt az erdőbe. Mintha csak egy óriási szundikáló sündisznó lett volna. Apró ablakai kicsiny szemekként meredtek a fiúra, ajtaja hívogatóan szólongatta a gyermeket. Hirtelen óriási alak préselte ki magát az aprónak tűnő kijáraton. Szőrme kabátja hozzásimult az ajtó félfájához, úgy jött ki mint óriási medve a szűk barlangjából.  Hosszú ősz szakálla teljesen eltakarta fél arcát és mellkasát. Mint óriási mohatakaró úgy csüngött le álláról a szőrzet. Ősz haja hosszan hullott alá fejéről. Óriási kucsma fedte ősz kobakját . Szemei kerekek és vidámak voltak.  Arcát ellepték a ráncok, s mutatták, jelentős kor áll már mögötte. Jobb kezében séta botra támaszkodva tipegett ki a kuckóból, ám mégis jó erőben volt. Nem tűnt gyengének. Nagyon is nagydarab és jó erőben lévő ember volt, aki életerőtől duzzadt.

 - Na, csak megjöttél gyermekem. Már attól féltem lekésed az ebédet! - mondta érdesen, ám kedvesen rezgő hangon az idős nagy szakállú ember.

 - Éppen egy csapatnyi vaddisznót figyeltem. Képzeld kicsik is voltak velük! - válaszolt gyermeki csodálattal az apró csöppség.

- De ugye nem zavartad meg őket?- vett fel szigorúbb hangnemet az apóka. Majd amilyen gyorsan dühös lett olyan gyorsan el is párolgott belőle, s vett fel komikusabb hangnemet. - Tudod, hogy azt nem kedvelik. Udvariatlanságnak tartották volna. - mosolygott kedvesen az öreg. 

- Nem zavartam meg őket, csak kíváncsi voltam mit jelenthetnek a röfögéseik.

- Na és megfejtettél valamit belőle? 

- Hát szerintem a makkokról lehetett szó, meg a gombákról. Akárhányszor követtem őket, mindig élelmet kerestek. 

Hirtelen elnevette magát az öreg a választ meghallván, majd a gyermekre nézett.

  - Lehet fiam, lehet, de ha már az ételről van szó. Ideje megebédelnünk Alex. -S azzal kézen fogva be sétáltak a kunyhóba.

Hirtelen, megint minden a homályba veszett. Sötétségben kongó harangok zúgása hallatszott. Majd amilyen gyorsan elnyelte a káosz, olyan gyorsan csendesedett el minden. Végül nagy nehezen Xander kinyitotta a szemét. 

Folyt. Köv... J.J. Rahlen