Nem tudni, hogy ki lepődött meg jobban. A bent ülő nézőközönség,vagy a hirtelen beesett szerencsétlen fiú. Ám az biztos volt, hogy bármi is a dolga azt sietősen akarta elvégezni.  A pultnál ülő férfi, csak sebes pillantásokat vetett az idegenre. Fiatal volt, de meggyötört. Vékony és gyenge alkatú. Ruházatát szinte teljesen eltakarta sötét,piszkos köpenye, melynek csuklyája majdnem egészen elfedte annak megviselt arcát. Álcája alatt –még ha csak egy pillanatra is –  megcsillant apró tőrének markolata.  

– Le se tagadhatná, hogy törvényen kívüli. – Állapította meg végignézve a fiún. – Valószínűleg csak egy piti zsebtolvaj. – Majd azzal a flegmasággal  amivel eddig is, tovább kortyolgatta italát, folytatva belemélyedését korsója rejtelmeibe. 

Miután a jövevény összeszedte minden bátorságát, kapkodva, ám mégis bizonytalanul lépett oda a kocsmároshoz, és kérések hadával záporozta meg a testes, bajszos urat.

 – El kell bújnom! Gyorsan, mielőtt ide érnek! Bármelyik pillanatban utolérhetnek! – Hadarta el mondandóját a kétségbe esett fiú.

– Te meg mégis mi az istennyiláról beszélsz?! – Kérdezte tágra nyílt szemekkel, a felháborodott fogadós.

– Ó, igen. Tessék a pecsét! – Magyarázta miközben elővette az eddig láthatatlanul nyakában függő amulettet.

– Az istenekre! Nem tudom mit akarsz kölyök de hordd el magad innen! Nem akarok semmi gondot a céhvel! – Üvöltötte vérben forgó szemekkel a feldúlt csapos.

       Nem is csoda, hogy ennyire feldühítette a fiú nyakéke, elvégre a medálon a tolvajok céhének hírhedt jele állt, ami nem más volt mint az ősi rúnanyelvből az a szimbólum, amellyel anno a bűnösöket bélyegezték meg. A jelölést természetesen ma már nem alkalmazták, ám a haramiák örömmel vették át, és használták pontosan annak nagy ismertsége miatt. A tintás kuncsaftok akiknek eddig be nem állt a szájuk, most sokkal jobban el voltak foglalva korsójuk tartalmával mintsem a szerencsétlen gyerekkel. Az idegen pedig a pultnál eddig csak egy két gyors pillantást vetett a mellette zajló eseményekre.

- Szerencsétlen kölyök. – gondolta magában, majd folytatta kupája kiürítését.

      A legény balszerencséjére a pletykák tévedtek a fogadóval kapcsolatban és egyáltalán semmilyen összeköttetésben sem állt a bűnszervezettel, leszámítva persze a nevét. Mivel nem céhe megbízásából volt jelen a városban, információ híján csak eme szóbeszédre támaszkodhatott, ami pedig súlyos meggondolatlanság volt a részéről, és remek lecke a fiú számára. Sose menj sehova felkészületlenül! A csalódott zsebmetsző miután ráeszmélt, hogy itt nem lel menedékre megindult kifele, ám elhagynia már nem sikerült a kocsmát. Hirtelen három alak jelent meg az épület bejáratában. Szinte még át sem lépték a küszöböt, amikor meglátták üldözött szökevényüket.

–Hé fiúk! Mondtam én, hogy megéri betérni egy körre! – Viccelődött társaival a nem túl barátságos képű katona.

 A városi őrök ugyanis már épp feladták a keresést, s inkább döntöttek úgy, hogy kellemesebben múlatják el a nap hátralevő részét. Sajnos a tolvaj pechére – és persze az őrök szerencséjére – pont abba az ivóba mentek ahol a keresett személy volt.

–Ez ma nem a te napod kölyök. – Szólt unott, monoton hangon a pultnál iszogató férfi. – Adj még egy kört! – kiáltotta a csaposnak aki viszont szoborrá dermedve várt és nem nagyon volt olyan állapotban, hogy bárkit is kiszolgáljon. Válasz híján inkább önállósította magát s fogta a már előkészített üveget amivel aztán csurig töltötte üresen kongó korsóját!

–Egyszerűbb ha bevisszük mindet. – mondta az őrök kapitánya mi közben gúnyos vigyor jelent meg arcán. Társai követték példáját. – Mindenki maradjon a helyén!

      Ami pedig ez után következett az tiszta komédia volt. Az egyik őr szerencsétlen fiút próbálta éppen bilincsbe verni, a másik a fogadós nyafogását hallgatta aki már majdnem elsírta magát, olyan kín keservesen próbálta menteni saját irháját. A harmadik katonát pedig az illuminált állapotban levő vendégek foglalták le. Nem arról volt szó, hogy ellenkeztek volna – aligha lettek volna képesek rá – hanem az is nehézséget okozott nekik, hogy egyáltalán lábra álljanak. Miután nagy nehezen lecsillapodtak a kedélyek mindenki készen állt már az útra, kivéve egy valakit. 

–Hé te ott a pultnál! Mozdulj! – Szólította fel szigorú, határozott hangon a kapitány

 A férfi még csak nem is fordult hátra és csak úgy hanyag módon vetette oda válaszát: 

–Tudtommal nem csináltam semmit. Ezért engedelmetekkel visszautasítanám, hihetetlenül megtisztelő meghívásotokat. Nem is beszélve arról, hogy dolgom van még itt, körülbelül úgy két liternyi. – S nemes egyszerűséggel meg húzta korsóját.

A katonák nem tudták eldönteni, hogy röhögjenek vagy üvöltsenek a szerencsétlenre.

– Azt mondtam te is jössz! Ez az egyik lehetőség, a másik, hogy nem kell velünk jönnöd de szomjas sem leszel többet, azt garantálom.

 A férfi nem felelt, még csak egyetlen arc izma sem rebbent. Még egy süketet is egyszerűbb lett volna, indulásra szólítani. A katona először felháborodott arcot vágott, ami aztán ismét gúnyos mosolyba torzult át.

– Fiúk, tudom én, hogy néha milyen nehéz a szegény városi őr munkája – mondta színpadiasan, aki tisztában volt vele, hogy csupán társainak játszik – de hát mit lehet tenni, ha az ember végzi a munkáját majd egyszer csak minden ok nélkül mint egy fél őrült rontanak neki. Természetes, hogy megvédi magát. – mesélte miközben kezével jelzett egyik társának és az idegenre mutatott a terem végében. – Elvégre, nem én kerestem a balhét.

       A parancsot kapó katona, szinte meg sem várta míg befejeződik az előadás s már rántotta is elő éles tőrét, akcióra készen. Odasétált lassan az iszogató „barátunkhoz" és ezután már csak a húsba mélyedő éles penge hangját lehetett hallani. A következő pillanatban a padlóra zuhant test puffanásának kellemetlen zaja volt ami megtörte a néma csendet. Mindenki a teremben meglepődve nézett maga elé, ugyanis a katona volt az, kinek holtteste elterült a földön. Az idegen olyan gyorsan ragadta meg a mögötte levő fickó kezét – és csavart rajta egy óriásit – ,hogy még pislogni sem volt ideje. Miután gyorsan lefegyverezte meg illetődött támadóját, azonnal bevitte a gyilkos csapást a szerencsétlen nyakába. Így nem csak a páncélt kerülte ki, de egyben a halálsikoly is elmaradt, ami további őrök figyelmét hívhatta volna fel. Az egyetlen dolog, ami kiszaladt az áldozat torkán az csupán saját bugyborékoló vére volt. A másik kettő kellemetlen alak még fel sem eszmélt, mikor egyikőjüket telibe trafálta az előbb elkobzott tőr. A találat nagyon pontos volt, a szeme közt érte a szerencsétlent. Az utolsó állva maradt pacák, még habozott, hogy mit is kéne tennie, ám eszébe ötlött, hogy ha most megfutamodik, azért így is úgy is bitó jár. Bátorságot merítve abból, hogy ellenfele jelenleg fegyvertelen volt, neki rontott a férfinak a pultnál. Amaz előhúzhatta volna kardját, de még erre sem volt szükség. Egy gyors és elegáns mozdulattal megfogta kopasz barátunk fejét és akkorát lendített rajta a faasztalba, hogy végül több foga maradt ott mint a szájában. Az óriási puffanást csupán az arc csontjának undorító reccsenése kísérte, majd a dagadt fickó eldőlt. A harc nem tartott sokáig. Mindenki feszülten figyelte a győztest aki miután meggyőződött róla, hogy nincs több ellenfele vissza is ült inni. Ám sokáig nem élvezhette korsója tartalmát, mert szinte azonnal lerohanta a csapos.

–Az istenekre most mi lesz velem!? Ha ez a városi őrség tudomására jut... 

–Majd azt mondod nekik, hogy a tolvajok céhe volt. – Szakította meg a pultnál ülő emberünk miközben, pimasz mosoly kerekedett az arcára.

–Nagyon vicces, de most inkább segíts el tüntetni a hullákat, ha már egyszer miattad vannak itt!

–Na de persze azt se felejtsd el, hogy TE is miattam vagy még itt!

–A pultos még ha kelletlenül is de elismerte ennek igazságát, majd utána rögtön a még mindig térdelő fiúhoz szólt.

–  Akkor te, hé kölyök! – szólt a kocsmáros zaklatott hangon.

– Mi? Hogy én? – Kérdezte szegény gyerek aki még mindig nem volt magánál.

     A részegek mintha misem történt volna folytatták tovább a filozofálgatásaikat. Nem mintha szükség lett volna a segítségükre, a hely amúgy is szörnyű állapotban volt,amelyet éppen hogy csak a pókháló tartott össze. A vérfoltok voltaképpen még fel is dobták az amúgy eléggé unalmas, egyszínű, lehangoló helyet. Az összetört berendezés pedig egyáltalán nem lógott ki a sorból, ha úgy hagyták volna sem tűnt volna fel senkinek sem. A hullák persze még a város eme rossz hírű részén is elég feltűnőek voltak, kiváltképp, hogy a király emberei ellen történt a merénylet – még ha eme példányok a ranglétra pöcegödrének szintjén helyezkedtek is el. Mivel a hely szinte alig rendelkezett visszatérő vendégkörrel így a lebukásveszélye is elég kicsi volt. A kocsmáros most az egyszer hálát adott a gyenge forgalomért. Miután végeztek a kupi feltakarításával azon nyomban mindenki a saját dolgára ment.

–Ashen vagyok. – mutatkozott be a fiatal, idősebb megmentőjének.

–Jó neked. – Majd fittyet hányva az etikettnek, névtelen hősünk megindult kifelé.

Megkérdezhetem mi a te neved? – kérdezte félénken a még mindig reszkető fiú.

–Mit számít az neked? Menj a dolgodra, mielőtt még több őrt zúdítasz a nyakamba! – fejezte be mondandóját majd azzal a lendülettel már lépett is ki az ajtón. 

 A titokzatos férfi el is hagyta a koszfészket, majd el fordult balra és alig ment néhány métert, a piszkos macska köves úton, mikor észrevette, hogy valaki követi. A lemaradt rejtélyes utazótárs pedig nem más volt mint a nem rég bemutatkozott Ashen nevű kölyök.

Folyt. köv... J.J. Rahlen